Marco Hietala, a szakállas, szőke finn, aki jelentős hasonlóságot mutat a Black Label Society gitárosával, Zakk Wylde-dal, nagyon jól érti a Nightwish-ben betöltött szerepét. Most arról beszélgetünk, mi a feladata, és milyen volt első alkalommal Anette-tal dolgozni.

UG: „Mitä kuuluu?” kérdezem tőle, ez a „Hogy vagy?” finn formája. Motyog valami számomra érthetetlent, majd rögtön a beszélgetésünk közepébe vágunk. Arról kérdezem, ismerte-e a Nightwisht, mielőtt csatlakozott.
Marco Hietala: Igen, ismertem a bandát, mert elég sok különböző zenekarban játszottam már. Amikor a srácok debütáltak, egy olyan banda előzenekara voltak, amelyben játszottam. Azt hiszem, ez 1998-ban volt, egy olyan együttessel, amelynek mai napig is tagja vagyok, a neve Tarot. Aztán játszottam egy Sinergy nevű zenekarral is, velük 5 hétig turnéztunk a Nightwish-sal Közép-Európában. Mi voltunk az előzenekar abban az időben, és 2000-ben kezdtem igazán rájönni, hogy már egészen naggyá váltak, megvan a közös hang köztük meg minden. És valahogy már egész családias volt, hogy ismertem a srácokat, meg egész könnyedén tudtam beszélgetni Tuomas-szal is, mert rájöttünk, hogy ugyanazokat a könyveket meg filmeket szeretjük. De aztán a srácok felhívtak 2001-ben, hogy érdekelne-e egy basszgitárosi állás a bandában. Úgy voltam vele, hogy ’Hé, rendben, átmegyek hozzátok, megbeszéljük a dolgokat, aztán meglátjuk, mi fog történni’. És így megállapodtunk abban, hogy kapok még két hét gondolkodási időt, de már akkor egészen biztos voltam abban, hogy el fogom vállalni. Akkortájt Helsinkiben éltem, elvonatoztam hozzájuk, ők meg ott vártak a vasútállomáson, hogy felvegyenek. Aztán rögtön egy benzinkútra mentünk, vettünk egy halom sört, a próbateremben pedig elkezdtünk inni, játszani, és minden működött.

UG: A Tarot az a banda, amelyben a bátyáddal együtt zenélsz?
Marco: Igen, ez egy hosszútávú elkötelezettség, már a ’80-as években elkezdtük. Szóval elég régóta benne vagyok.

UG: Amikor először elkezdtél basszusgitáron játszani, már akkor érezted, hogy olyan zenét szeretnél játszani, ami kombinálja a klasszikus stílust a metallal? Vagy fogalmad sem volt, milyen stílust fogsz végül játszani?
Marco: Igen, minden bizonnyal, metalőrült voltam egészen a kezdetektől fogva. Még gyerek voltam, úgy 8 éves, amikor az édesapám egyik barátja fülhallgatókat rakott a fejemre és azt mondta, ’Marco, ezt hallgasd meg’, majd elindította a Fireballt a Deep Purple-től, én meg totál le voltam nyűgözve. Aztán persze megismertem a Rainbow-t is, amikor még Dio volt az énekes, és a ’Gates of Babylon’ egyike volt a mindenkori kedvenceimnek. Szóval igen, valami szimfonikus metal-féle mindig is velem volt.

UG: Szóval, amit a Purple csinált évekkel ezelőtt, amikor nagyzenekarral játszottak, és az, ahogyan Ritchie Blackmore ötvözte a metalt és a klasszikus zenét, az a pont, ahol elkezdődött számodra ez az egész?
Marco: Igen, azt szeretem. Még most is. Persze, hallgattam más bandákat is abban az időben, mint a Sabbath meg a Judas Priest, meg ilyeneket. Szeretem a szép kontrasztot alkotó dolgokat kombinálni.

UG: Mielőtt a Nightwish tagja lettél, egy másik női énekessel, Kimberly Goss-szal dolgoztál együtt a Sinergyben. Mindig is vonzottak az énekesnős bandák?
Marco: Igen, de azelőtt nem kerültem be egy olyan bandába sem, amiben énekesnő volt. Elsőre a Nightwish is taszított kicsit, az első két album, amikor Tarja még nagyon operás stílusban énekelt. Egy olyan albumot nem vennék meg. De amikor kicsit lágyított, mint például a Wishmaster néhány számában, akkor rájöttem, hogy azokat a számokat nagyon szeretem.

UG: Szóval a Wishmaster előtt úgy gondoltad, hogy a banda kicsit fellengzős hangzású volt?
Marco: Úgy értem, hogy az énekstílus, ha belegondolsz, amikor mindig operás technikákat használsz, az nem igazán… szóval az olyan szakmai, nem szenvedélyes.

UG: Milyen volt együtt dolgozni Tarja Turunennel?
Marco: Eleinte nagyon könnyű volt vele dolgozni, abban az időben egy átlagos finn vidéki lány volt, mi meg finn vidéki fiúk. Szóval elég könnyű volt. És még most is azt gondolom, hogy ami alapvetően a kiválásához vezetett, az az volt, hogy néhány nagyon rossz tanácsra hallgatott, amit a férje adott neki, és végül elkezdte úgy gondolni, hogy ő messze értékesebb, mint mi vagyunk. Azt hitték, ők diktálhatnak minden szabályt, és ez nem így volt. Mi meg nem engedtünk, ennyi az egész.

UG: Milyen volt a Tarja pótlásához vezető út? Úgy gondoltad, hogy ez egy lehetetlen feladat, vagy biztos voltál abban, hogy könnyen találhattok valakit?
Marco: Elég vicces volt az egész, mert több mint 2000 demot kaptunk, és végül is mindet végighallgattuk. Azt hiszem, én magam is vagy hétszázat meghallgattam. Amit észrevettem, az az volt, hogy volt köztük rengeteg jövőbeli énekes, rengeteg jó énekes, de olyan személyek, akik még nagyon naivak. Szóval ahhoz, hogy felnőjenek a bandához, már lennie kellett volna egy-két közös albumunknak, és utána valószínűleg jól teljesítettek volna. De persze nekünk valaki olyan kellett, aki rögtön átveszi a hangzást. És így kötöttünk ki Anette-nél, mert ő úgy hangzik, mint aki már megtanulta a saját dolgát, rengeteg energiája van és magas hangja, aminek elég rá jellemző a tónusa.

UG: Milyenek voltak az első felvételek Anette-tal? Könnyű volt őt beilleszteni a bandáról kialakult képbe?
Marco: A régebbi albumok instrumentális verzióira énekelt először. Aztán meghívtuk őt Finnországba egy próbaterembe, meghallgattuk ezeket élőben, és akkor hallhattuk, hogy rendben, képes rá. Utána váltottunk néhány új demora, amikből végülis a Dark Passion Play lett, azokat is elénekelte. Elégedettek voltunk.

UG: Tehát amikor a stúdióban voltatok, és a felvétel kezdődött, már tudtátok, hogy jó döntés volt őt bevenni bandába?
Marco: Igen, ebben egészen biztosak voltunk. Volt néhány szám az új albumról, amiket elénekelt, és nagyon elégedettek voltunk vele. Tartotta a hangzást, megvolt az ereje és az érzékenysége, meg minden, ami a kettő közt van. Szóval igen. 

UG: Logikusan továbbhaladva, most beszéljünk arról, hogyan kerültek rögzítésre a dalok. A Dark Passion Play első kislemeze az Eva volt, egy szimfonikus ballada vonósokkal, fúvósokkal és zongorával. Brilliáns hangnemváltozás követi a szólót, a hangszerelés minden szempontból epikus. Valójában a klasszikus hangszeres részek teljesen a gitároktól és dobtól elkülönítve lettek felvéve, igaz? 
Marco: Az Eva, meg az egész album felvételei akkor zajlottak, amikor még nem volt énekesnőnk. 2006 nyarán két hónapot töltöttünk azzal, hogy átnézzünk mindent, hogy próbáljunk, hogy megbeszéljük, milyen nagyzenekari részeket szeretnénk az albumon hallani. Bár nagyrészt Tuomas írja a zenét és a dalszövegeket, azért származott némi zenei anyag tőlem is, meg Empputól is. Kicsivel ezután stúdióba vonultunk, és elkezdtük felvenni a dolgokat. Tudod, mik az alapvető feladatok a stúdióban: Próbálod a megteremteni az alapokat, aztán elkezded rögzíteni a basszus hangsávját, a gitár hangsávját, a dobokat, a billentyűs részeket. Aztán a srácok elmentek Londonba az Abbey Road Studióba, a nagyzenekari felvételekre. Elég mérges voltam, hogy ezt nekem ki kellett hagynom, de az Amorphis számára énekeltem fel pár dolgot, kicsit elnyúltak a felvételek és még négy napot azzal kellett töltenem, úgyhogy végülis kihagytam az Abbey Roadot emiatt. De azért a srácok mesélték, hogy lenyűgöző a saját zenédet ilyen igazán átkozottul jó zenészek előadásában hallani! A stúdiózásról még annyit, hogy lényegében minden nagyzenekari rész rögzítve volt, mielőtt Anette elkezdte felénekelni az egész albumot. És azt hiszem, ez egy olyan dolog volt, amitől ő is kicsit megrémült, de végül is sikerült nagyszerű munkát végeznie. Amikor a következő albumot kezdjük el készíteni, azt hiszem, ő is sokkal inkább be lesz vonva mindenbe, amikor próbálunk, meg összerakjuk ezt az egészet. Most nem igazán volt esélye rá.

UG: Visszatérve az előző kérdésre, amikor Anette a stúdióban felénekelte az Eva-t, már minden nagyzenekari rész rögzítve volt? Ez elég ijesztő lehet egy újonc számára.
Marco: Igen, azt hiszem. Az Eva esetében felvettünk egy demo verziót, Tuomas már megírta a szövegeket meg a dallamot, szóval amikor próbáltunk 2006-ban és demofelvételeket készítettünk, én felénekeltem az egészet, csak kb. egy oktávval mélyebben. Aztán már csak el kellett képzelnünk, milyen is lesz az egész, ha egy lány énekli.

UG: Sokféle énekesi munkát végeztél már a Nightwishban, és a többi bandádban is. Bántad valaha is, hogy nem te vagy az elsőszámú énekes egy bandában?
Marco: Nem, nem igazán bánom, mert elég szabad vagyok így, például nem kell kímélnem annyira a hangomat, ha csak a show bizonyos részeit kell nekem énekelni. Ez így totál laza, másrészt meg imádok basszer is lenni, szóval ez így tényleg elég jó nekem.

UG: Beszélnél egy kicsit bővebben a gitárjátékodról és a hangzásodról? Annyi különböző tonalitás hallható az albumon, például a ’Cadence Of Her Last Breath’ esetében a basszus tökéletesen illeszkedik a számba, és a ritmust is tökéletesen kiegészíti. Amikor megalkotod a saját részeidet egy számban, gondolsz arra, hogyan fog Anette hangja szólni mellette?
Marco: (Rövid tétovázás) Umm igen, szeretek egységes egészként tekinteni egy dalra. Amikor megvan az ötlet egy számhoz, akkor tudjuk a dallamokat, meg tudjuk milyen lesz az ének, és akkor próbálom megkeresni a helyeket, amiket ki lehet tölteni, ha úgy szükséges. De többségében egyszerűen szeretek játszani.

UG: Hát nagyon egyszerűen játszol.
Marco: Igen, mert én egy ilyen old school-gyerek vagyok, nagyon szeretem az olyan srácok munkásságát, mint Geezer Butler meg Bob Daisley. Tényleg szeretek szimplán egy egyszerű alapot tartani, és ha valahol van egy kis űr, akkor oda lehet egy kis értéket, érdekességet kreálni. Olyankor megpróbálok kitalálni valamit, mert lényegében a technikám megvan hozzá. De általában egyszerűen szeretek játszani. És az én szemszögömből ez egy olyan dolog, amivel egyidőben tehetem súlyosabbá és klasszabbá a hangzást. Úgy értem, a bandának én csak az egyötöde vagyok, de képes vagyok befolyásolni valaminek a hangzását. Szóval igen, elég sokat gondolok erre.

UG: Emppuval konkrétan le szoktatok ülni, hogy együtt gondolkodjatok az általatok játszott részeken?
Marco: Pontosan így szoktuk, meg úgyanúgy beszélgetünk a billentyűkről, dobokról… ’OK, akkor most itt ezt meg ezt csináljuk, hogy hangzik?’, meg ilyen hasonló bla-bla. Igen, bele szoktunk menni a részletekbe.

UG: Annyi hangsávból állnak ezek a számok, hogy tényleg át kell gondolnotok, mit is játszotok. És a megfelelő hang és hely megtalálása tényleg elég bonyolult szituációkat hozhat létre.
Marco: Igen, ez a legnehezebb dolgok egyike, - miközben ilyen erőműved van heavy metal dobokból, gitárból, basszusból, billentyűkből - amikor el kell kezdeni gondolkodni azon, hogy mi legyen a nagyzenekarral. És amikor megvan a terv, hogy mit kezdjünk a kórussal vagy a nagyzenekarral, akkor ezt a tervet észben kell tartani, hogy nehogy túlzásba essünk néhány résznél. Ez néha tényleg igényli a pontos átgondolást.

UG: Milyen típusú gitárt és erősítőket használtál a felvételekkor?
Marco: Van két Warwick Infinity neck-trough (2000), és egy (szintén Warwick) Vampyre modellem, ami nagyon-nagyon-nagyon remek. De az albumon az Infinityket használom, mert hogy is mondjam, úgy igazán illenek a kezembe. A gitárnyak egészen vékony és hosszú, és úgy összeségében szeretem a hangzását. A gitártest pedig üreges alul és felül, ezek közt halad át a nyak, és ez ad egy egyéni hangzást. Amiket élőben használok, azok Warwick Pro Tube erősítők. 1.0, ha jól emlékszek (valószínűleg Marco a IX-re gondol), meg van egy pár mélyládám, nyolc hangfallal. Azt hiszem, a hangzásom legfontosabb része az a torzítás, de olyan kis mértékben, hogy éppen csak egy kicsit recseg. Ezek az alapvető dolgok, amiket használok színpadon és a stúdióban is.

UG: Ezt a hangzást pedállal éred el?
Marco: Igen, SansAmp GT1 vagy GT2, nem emlékszek. Ahogy mondtam, a torzítás nem túl erős, épp hogy csak recseg kicsit. Amikor elég keményen játszol, akkor rendesen torzít, és amikor lágyabb részek következnek, igazán hallhatod a dolgot.

UG: A ’For The Heart I Once Had’ című számban pedig egy másik remek, egynyolcados hangokból álló részt hallhatunk. Emppu gitárszólója is kifejezetten lírai.
Marco: Igen, egyetértek. Az én szemszögemből nézve, ha Emppu gitárjátékáról beszélünk, szerintem a srácnak sokszor rettenetesen jó a dallamérzéke. És ez egy olyan dolog, amit tényleg nagyon csípek, mert remekül érzékeli, mit történik körülötte, aztán beszáll és megtalálja a helyes hangokat. Arra gondolok, hogy közülünk a többségnek van valamilyen zenei képzettsége, de nem vagyunk profi virtuózok. Leginkább önmagunkat képeztük, és az, hogy valaki így érti a zenét, nagyszerű. 

UG: Amit említettél, az nagyjából felfedi a banda titkát: mindennek a lényegében, amit csináltok, ott van egy nagyon jó szám. Egy Nightwish dal nem a díszítettségtől függ, a nagyzenekartól, kórustól, zongorától vagy a hatalmas előkészületektől. Ezek inkább csak még jobbá teszik a számot.
Marco: Egyetértek, nem azért vesszük igénybe a nagyzenekart, hogy valami olyat adjunk a számhoz, ami hiányzott belőle. Ez csak egy része a hangzásnak, amikor talán csak túl ambíciózusak vagyunk, de megpróbálunk világokat megmozgatni a zenével.

UG: A ’The Islander’című szám, amit te írtál és énekeltél fel, a banda egy másik oldalát mutatja be. Ismered Procol Harum ’Salty Dog’ című számát? A két dal teljesen különböző stílusú, de hasonló a témájuk – a hatalmas tenger és távoli partok.
Marco: Értem mire gondolsz, ismerem, néha meghallgatom, szerintem jó szám. A két mű teljesen különbözik, de azért értem mire gondolsz, abban is megvannak a képzeletbeli dolgok, meg a látomások a tengerről.

UG: Honnan jött az ihlet? Finnországban sok a tengerparti rész?
Marco: Van némi partvonalunk, meg Finnország elég vizes ország, pokolian sok tavunk van. Szóval a víz varázsereje innen származhat, de persze tudom, hogy Tuomas enyhén szólva megszállottja a tengernek, hiszen egyetemista korában mélytengeri biológusnak tanult. 

UG: Honnan jött ez az akusztikus, tengerészes hangulat?
Marco: Volt egy riffem, meg megvoltak a versék is, és rájöttem, hogy ebből kikerekedhet egy dal, ha megtalálom a megfelelő refrént. Ahány alkalommal csak megpróbáltam egy verziót a refrénre, sosem éreztem úgy, hogy beleillene. Aztán arra gondoltam, hogy esetleg kicsit lehetne kicsit mélyebb, hogy lágyabb legyen az egész, és elkezdett működni. A nagyzenekari előkészületek Mr Pip Williams-nek köszönhetőek. Akusztikus formában el is készítettem a demot, megvolt az ütem, felvettem hozzá némi dobgép alapot, ami nagyjából megegyezik azzal, ami most van a dalban, csak népi dobokkal, cintányérok meg minden nélkül. Aztán egyszer lejátszottam a számot a srácoknak, amikor együtt voltunk, és Tuomas azt mondta: ’Hé ember, ez remek!’. Odaadtam neki a demot, és végül fel is vettük. Munkaszöveget is írtam a dalhoz, ami alapján elénekeltem néhány versét meg a refrént, de Tuomas meghallgatta a számot, és azt mondta: ’ Azt hiszem, szeretném megírni ezt a szöveget a magányos világítótoronyról.’ Én meg úgy gondoltam, hogy ez illeni fog a dalhoz.

UG: És végül is játszol akusztikus gitáron ebben a számban?
Marco: Igen, élőben is minden este eljátszottuk. Úgy értem, a fesztiválszezonban kihagytuk, mert azok totális technikai zűrzavart jelentenek minden hangszer számára. De úgy a turnén, amikor az önálló showjainkat csináljuk, amikor a technikusoknak van idejük hangolni, akkor minden este előadjuk.

UG: Egy basszerhoz képest remekül bánsz a ritmusgitárral.
Marco: Anno innen indultam, és ahogy már említettem, én egy vidéki finn srác vagyok, Finnország középső részéből. Először akusztikus gitáron játszottam, de ha egy banda tagja akarsz lenni, ez nem egy olyan dolog, amivel ki fogsz törni egy kétezer lelkes faluból. Szóval végül a basszusnál és éneklésnél kötöttem ki. 

UG: És ahogyan Anette vokálozik a ’The Islander’-ben a te énekhangod mögött, az fantasztikus.
Marco: Igen, remekül sikerült, és amikor a srácok klipet akartak forgatni belőle, igazán elégedettnek éreztem magam. Amikor megláthattuk a végeredményt, teljesen le voltam nyűgözve. Egy este 13000 fős közönség előtt játszottunk Svájcban, ittunk pár pohárkával, reggelre pedig e-mailben megkaptuk a végleges verziót, úgyhogy rögtön le is csekkoltuk. És én bizony megkönnyeztem.

UG: Az előkészületek és összetett tételek tekintetében a másik végletet jelenti az album nyitószáma, a ’The Poet And The Pendulum’. Ez a szám nem csak a lemezt indítja el, de Anette hangját is első alkalommal mutatja be a közönség számára, és éppúgy különböző zenei elemeket is felvonultat.
Marco: Elsőre azért gondoltuk, hogy remek nyitószám lenne belőle, mert mindenki fogadni mert volna, hogy valami rövid, tömör számmal indítunk, ami megfelel a rádióknak és lehet belőle maxi. De arra gondoltunk, hogy: ’Rajta, csináljunk valami olyat, ami igazán bemutatja a hangulatát annak, amiben vagyunk’. Azt hiszem, nem is gondoltuk, hogy ez mennyire bejöhet. Miután hallottuk a lemez végleges verzióját, úgy éreztük, hogy ’Ok, akkor végül is ez tényleg igazán bemutatja az albumon hallható dolgok széles skáláját’.

UG: Van köztetek olyan a bandában, aki konkrétan, komolyan szokott klasszikus zenét hallgatni? Sibelius például egy a finn zeneszerzők közül, és persze vannak még mások is.
Marco: Azt hiszem, mi mind zeneileg aktív családokból érkeztünk, az én apám igazi régi jazzrajongó, a szüleimnek rengeteg klasszikus lemeze van, így ezeket én is hallgattam, amikor fiatal voltam. És ezek a dolgok valahogy veled maradnak, ha találsz néhány olyat, ami tetszik. Például Sibelius ’Finlandia’ című műve igazán hatásos, a dallamok veled maradnak. Nagyon boldog vagyok, hogy olyan helyzetben vagyunk, hogy tudunk ezzel játszani.

UG: Ezt a kérdést már feltettem más svéd és finn zenészeknek is: Ezek az országok miért ilyen dramatikus és sötét zenét termelnek? Ugyanaz az indok, amiért (a napsütötte, tengerparti) Kaliforniából indult el a Beach Boys? A magyarázat ennyire egyszerűen kapcsolódik a vidékhez?
Marco: Ez egy olyan kérdés, amin már mi magunk is gondolkodtunk, valahogy a nemzeti felfogásnak lehet köze ahhoz, hogy mindent ilyen sötét módon csinálunk. De másrészt mi, finnek, nem vagyunk annyira zordak, kicsit zárkózottak vagyunk, az igaz, de a nemzeti humor és minden hajlamos enyhén ilyen sötét lenni. Úgy gondoljuk, hogy dúr helyett mollban megírni valamit valahogy sokkal kifejezőbb, teljesen lerombolhatod a zenét és a harmónia falait, sokkal inkább, mint dúrban.

UG: Korábban már a lényegébe pillantottunk a Nightwish zenéjének, és azt láttuk, hogy ezt a jó számok jelentik. De ez több ennél - a zene ötletes anélkül, hogy hatalmaskodó lenne, kihívást jelent a hallgató számára. A banda olyan, mint egy tanult ízlésforma – megköveteli a többszöri hallgatást, hogy megértsd, mi is történik.
Marco: Ez is egy olyan dolog, amivel egyetértek. Például a Dark Passion Play kifejezetten súlyos élmény egyetlen hallgatásra. És őszintén szólva, a készítési procedúra közben, amikor többször meghallgattam, észrevettem, hogy egészen belemélyedek. Habár már hosszú ideje próbáltunk, mégis, amikor kész volt, az összes hangszerrel, a nagyzenekarral, a kórussal, vokálokkal meg mindennel, túlnőtt rajtam. És bár nagy bizalmam volt az egész projektben, már az elején, amikor elkezdtük, és meghallgattuk Tuomas demóit, és ő meghallgatta az enyémet, megvolt ez a bizalom, hogy igen, akkor ebből valami igazán jót fogunk felépíteni. De mégis, a végeredmény felülmúlta az elképzeléseket.

UG: Akkor tudtátok, hogy a hallgatóság számára ez kihívás lesz, hogy felfedezzék a teljes lemezt. Egyszer interjút készítettem John McLaughlinnal, és ő mondta azt, hogy szeretné kicsit megdolgoztatni a hallgatókat, és nem szeretné, hogy a zenéjét egyszerű legyen hallgatni.
Marco: Igen, ez igaz, amikor készíted az albumot, kicsit olyan, mint egy gyűjtemény, összeállítás, szeretnéd, ha hatásos lenne. Szeretnéd, ha az emberek olyat éreznének, amire nem számítottak, hogy érezni fogják, szeretnéd könnyekig meglepni vagy egészen megvadítani őket. Ez jelenti azt, hogy valami olyat csinálsz, ami számít, ami meg tud mozgatni embereket.

UG: Gondolkoztok már az új albumon?
Marco: Igen, Tuomasnak már van pár száma, nekem is van némi anyagom, ha végzünk a turnéval, akkor el kellene kezdenem demózni otthon. Elkezdünk CD-ket cserélgetni és meglátjuk, mi sül ki belőle.

UG: És amire már utaltál korábban, ez lesz Anette második albuma a Nightwish tagjaként, és úgy gondolod, hogy a közreműködése sokkal nagyszerűbb lesz.
Marco: Igen, így van. Az elmúlt időszakban csak próbáltuk kitalálni, hogy úgymond, hol is vagyunk az erdőben, mert tényleg nem tudtuk. A demofelvételek alapján volt némi fogalmunk, hogy milyen hangterjedelmet és milyen hangnemet használhatunk a számokban, és ennyi. De ezúttal sokkal könnyebb lesz, rögtön belevághatunk mindennek a közepébe.

 Forrás: Nightwish.hu